skip to Main Content
Menu

SZÍNEKRE HANGOLVA – Beszélgetés Makláry Kálmán festőművésszel

(ART PRESS MAGAZIN 2003 november)

“Vannak nyugtalan lelkek, örök vándorok, akik minden megérkezést közbenső állomásnak tekintenek egy láthatatlan célba vezető út mentén.

Makláry Kálmán művészete – az egyik értékelő esztéta megállapítása szerint – a posztmodern romanticizmus iskolapéldája lehetne. Valóban. Egyéni stílust, egyéni életutat követ. A kozmikus tudatból táplálkozó, új időket hirdető festészetet. Követi a világ változásait és megfesti mindazt, amire elhivatottsága készteti.


Művészet iránti szeretete a gyökereiből táplálkozik. Édesapja hegedűművész volt, aki már tizenhárom évesen önálló hangversenyt adott a Pesti Vigadóban, festészettel is foglalkozott. Édesanyja hajdúszoboszlói születésű. Szülei Budapesten éltek, s a bombatalálat érte lakásukból költöztek Hajdúszoboszlóra, ahol Kálmán született 1947. október 28-án. Apja testvérei, Makláry Zoltán és Makláry János a Nemzeti Színház színművészei voltak. Kálmán először a zene iránt mutatott fogékonyságot, rock gitárosként kereste kenyerét, majd a zenei élményt képekben próbálta megfoghatóbbá, láthatóvá tenni. Végül a képzőművészet győzött, mint önkifejezési forma, de máig szoros kölcsönhatásban áll a zenével.
Festményeiből először 1971-ben állítottak ki, az első önálló kiállítását 1981-ben Debrecenben rendezték meg, ezután önálló és csoportos kiállítások sora következett Magyarországon, nyugat-európai országokban és az Amerikai Egyesült Államokban. New Yorkban lenyűgözte William de Kooning művészete, Fribourgban Tanguelyé, meghatározó találkozása volt Düsseldorfban Robert Hammerstiellel. De talán legtöbbet egy belső hang segítette.

 

– Mikor és hogyan került kapcsolatba a képzőművészettel?

– Mikor megszületünk, hozunk magunkkal egy magot, még nem tudjuk mi lesz belőle. Ahogy kikel és növekedik, úgy körvonalazódik bizonyos irányvonal számunkra. Valamik iránt egyre nagyobb vágyakozást érzünk. Szomjúhozunk bizonyos ismeretekre, amit semmilyen akadály nem tud feltartóztatni. Aztán lassan felfedezed, hogy vonzódásod és képességeid-adott­ságaid közt párhuzam feszül. Kis­gyerekként is már nagyon szerettem rajzolni, imádtam a színeket. Kaptam a szüleimtől egy színes ceruza készletet. Sajnos nem tudtam maradéktalanul örülni, mert nem volt benne lila színű ceruza. A lila ceruza iránti vágy lépett előre legfőbb kívánságommá. Mikor apám meglepett vele, tökéletes boldogságot éreztem. Az első festő,akit igazán csodáltam Dali volt. A polgárháború előérzete című képét látva teljesen felvillanyozódtam, a kép végtelenül lenyűgözött, közben pedig dühös voltam, hogy ezt nem nekem sikerült megálmodnom.

– Hogyan jutott el ahhoz a kifejezési formához, színvilághoz, ami jelenleg művészetét jellemzi ?

– A festészet, – bár vannak széles, kitaposott útjai – számomra a keskeny ösvényre szóló küldetést jelenti. S ezen a hosszú ösvényen a fejlődés különböző szintekből és állapotokból áll. Ezt állhatatos fáradozások eredményeként, nagy hittel lehet csak végigcsinálni. Aztán, mikor eljön az ideje, a virágok kinyílnak.

– Fontos-e, hogy festményei mondanivalója eljusson a nézőhöz ?

– Igen. A megértésben bár lehetnek fokozati különbségek, de erre mindenki képes lehet, mert a rejtélyek megfejtésének,s az igazság felismerésének képessége mindenkiben benne lakozik. A néző, amint átéli érzékeivel a színeket, formákat, bizonyos folyamat által az eszmei tartalmak független lelki életet kezdenek élni benne.

– Ön most nagyon jó korszakát éli, egymást érik a kiállításokra,szimpóziumokra szóló meghívások. Fontos Önnek a siker?

– Igen, bár a festőművészet, mint pálya nem az a vonzó valami, aminek kívülről látszik. Akik aranyat keresnek, sok földet feltúrnak, amíg egy keveset találnak. De mégis olyan, amiért érdemes élni. S mivel erre a megbízatást nem az emberektől kapni, így sem a sikernek, sem a visszautasításnak túl nagy jelentősége nincs. Bár a siker megdobogtatja az ember szívét, de igazán nem érde­kel ha valakinek nem tetszik. Mert ha ez lenne a szempont, akkor Charlie Parker is marad a szvingnél. Az aggasztóbb lenne ha túl sok embernek tetszene, akkor félő lenne, hogy ez nem a magas művészi színvonal miatt van. De hiszem, hogy a képek feltartózhatatlanul haladnak saját útjukon, egyszer elfoglalják az őket megillető helyüket, s a megfelelő időben mindazok találkozni fognak velük, akikhez a benne rejlő üzenetek szólnak.

– Van egy régi latin mondás, miszerint “Poéta nascimur, non fit”, azaz a költő annak születik, nem azzá lesz…

– Igy van ez a festők esetében is. Festői tehetség és szellemi önállóság nélkül – s ezekre születni kell, nem lehet művészi alkotást létre­hozni. Az igaz művészet a bőség örök birodalmából merít. Egy jó kép, jó műalkotás végső soron visszarezgés magasabb síkokról.

– Kit ismer el elődeinek?
– Gulácsy-t, Chagall-t, Klee-t, Kandinszkij-t és de Kooning-et szeretném megemlíteni.

– Mi lehet a művészet célja ma és mi lesz holnap ?

– A ma elfogadott művészete kizárólag a fizikai sík számára dolgozik. A materialista világnézet alapjaiban művészetellenes, minden igaz mű­vészet romantikus töltésű. Akik hangadói a ma elterjedt kultúrának, ragaszkodnak a régi formákhoz. Tőlük az új idők megértését nem lehet elvárni. így gyakran azok akik haladóknak látszanak (vagy nevezik magukat) az igazi előrelépés leg­nagyobb ellenségei. A már születőben lévő új művészet célja is új: megismertetni az életnek a fizikai világon túli szellemi valóságát.

– Fontosnak tartja a megújulást  a képzőművészetben? Ez Önnek hogyan sikerül?

– Most új idők váltják a régit. A régi fajta művészet mára múltját kitöltötte, véget ért. Az új idők művészete fejlődése kezdetén, kiindulópontján áll, és teljesen új alapokra épülve a szellemi világ inspirációjára jön létre.
A művészek feladata , hogy a külső világ számára olyan dolgokat fejezzenek ki, amelyek egyébként csak a kozmikus tudatban találhatók.

– Hogyan látja a művészet szerepét a XXI. század elején?

 – A művészet egy tiszta vizű tó. Aki teheti, igyon belőle. Aki akarja, megtisztulhat benne. Aki meri, ves­se magát mélységeibe . . .

– Köszönöm az interjút.

Piroska Ágnes

Színes Paletta interjú 2004

– Festményeiden az álom és a valóság összemosódik. Képeidnek zenei üzenete van. Érződik a ritmus lüktetése. Mit jelent számodra a zene?

– A legnagyobb varázslatot, mely elmélyíti az érzelmeket, felfokozza az empátiát, delejessé teszi a pillanatot. A zene meghatározó az életemben. A bölcsőben is élvezhettem azt a mindent betöltő, és mindent magába foglaló, érzékeket gyönyörködtető, érzelmeket, gondolatokat keltő, megfoghatatlan látványt, amit az a szó, hogy ZENE jelent. Nagyon elcsodálkoztam, amikor gyermekkoromban megtudtam, hogy nem mindenki látja a zenét. A zene ma is az élet értelmét jelenti számomra és nagy élmény, fantasztikusan jó érzés volt színpadon zenélni.

– Hogyan lett a zenélésből festészet?

– A hatvanas évek zenei forradal­ma és lendülete engem is magával ragadott. Rockgitárosként működtem közre együttesekben, közben kerestem önmagam: ki vagyok, s mi a helyem, feladatom a világban? A rajzolásra, festésre mindig sok időt szakítottam, éreztem a zene és a festészet közötti kölcsönhatást. Az egyikben való előrehaladás, fejlődés kapukat nyitott a másikban. Számomra a zene és a festészet ugyanannak a dolognak két nézete.

– Kiállításaid voltak Amerikában, és lehetőséged volt hosszabb ideig kint dolgoznod. Mennyire változott meg utána a festészeted?

– Természetesen hatottak rám az ott látottak. Én egy befelé forduló alkat vagyok. Számomra a problémák mindig a legélesebb ellentétben meg­világítva és a legvégletesebb formában merülnek fel. S az ütköző végletek feloldásai nem mindig maradnak meg a fizikai lét síkjában. Valami erő mindig a szellemiség és a misztikum felé vezető útra hajt. De bizonyos vágyak, a megismerés, az átélés igénye, a feladatok megoldása a földre húz. Ez a vibrálás a két véglet között, azt hiszem, a képeimen is kifejezésre jut.

– Azt nyilatkoztad valahol, hogy a festészet bizonyos fokú mágia… Hogyan kell ezt értelmezni?

– A művész egy másik világ erőit vezeti le ebbe a világba. A kozmosz különös varázsú összefüggéseit, a világok értelmét és szándékait. Szavakkal ki nem fejezhető mély, tiszta érzelmeket képes szimbólumok által megjeleníteni. De ez a művész feltörekvésének útja is. A szenvedések tisztító erejében, tévelygéseinek tanulságaival gyarapodva, szeretetének lendületével, a rá kiöntetett fényt művébe dolgozva adja át az embereknek. Mert a képek talizmánok. Visszasugározzák azt a fluidumot, mellyel az alkotás során feltöltötték őket.

– Mit jelentenek számodra a színek, a fények és a formák?

A színek, a fények és a formák harmóniáját kutatom a szépség iránti vágyakozás tükrében. Egy kép bizonyos asztrális történések sorozatának fogható fel.

– Feleséged minden kiállításodra elkísér?

– Fontos, hogy legyen múzsád, támaszod. Főleg annak, aki „meg szeretné váltani a világot.” Egyedül nem sokra megyek, annyi vagyok mint a konnektor egyik pólusa. Épp ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen társat adott mellém, mint a feleségem, Edit.

– Beszélj az ars poeticádról! Az önkifejezésen túl mi az a többlet, amit nyújtani szeretnél azok­nak, akik megveszik a képeidet?

– Képeim egy tulajdonképpeni nézőpontból a bensőmben szóló zene. Érzéseim, gondolataim kivetülései, allegorikus képek. Szeretném, ha festményeim által segítséget nyújthatnék másoknak is az önmegismeréshez, a mélyebb gondolkodáshoz, s ez által egy tartalmasabb létezés iránti vágy felébredéséhez.

Komiszár János

Back To Top